December

Hihetetlen, hogy senki sincs fenn Facebook-on, gondolom, aztán csekkolom az időt, és rájövök, hogy lassan három óra. Hát ezért, mindenesetre én lelkesen énekelek (Wer schön sein will muss leiden, mein Kind, Die Welt wird dich beneiden, mein Kind, Weißt du nicht, wer seine Seele an die Hölle verkauft, Wird immer jung sein, schön und schlank mit flachem Bauch, Und ich weiß, dass willst du auch stb. Borzalmas az akcentusom, de ez legalább nem tűnik fel, ha nem adsz ki hangot magadból.) és írok, és most megpróbálkozom a harminc napos mémmel, amit a minap még nem akartam ellopni Tuliptól, aztán rájöttem, hogy a hónap legelső napja a legalkalmasabb időpont a nekivágásra. Szóval

1. nap - amit utálok magamban.
Legfőképpen azt, hogy szerencsétlen vagyok. Ez sok mindent magába foglal, most konkrétan az önbizalom- és motivációhiányomra gondolok, meg hogy vannak emberek, akikkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Az életem nem tart sehová már évek óta, és csak álmaim vannak tervek helyett, hangulataim személyiség helyett (na jó, ez most drámai volt, de legalább rímel), és nem vagyok biztos semmiben. Sok mindentől félek, sokszor még az autóvezetéstől is (oké, általában addig, míg ötösbe nem váltok), a negatív kritikától, az új helyektől, attól, hogy magányos leszek, és attól, hogy nem szeretnek.
Tulip gyakran mondta, hogy túlságosan függök másoktól (vagy valahogy így), és ezt is. Vagy talán csak nem a megfelelő emberektől akarok függeni, ez soha nem ment, azóta nem, hogy nem értettem meg, nem muszáj választani két játszótárs között.
Utálom, hogy utálom a húgomat, és hogy egy olyan gyerekkel jár, akit utálok. Utálom, hogy lenéznek, és utálom, hogy nem tudom szeretni őket és helyettük is normális lenni. Utálom, hogy nem tudom megakadályozni, hogy a szüleim megöregedjenek, és hogy macskát szeretnék, pedig talán itt se leszek jövőre.
Utálom, hogy annyi mindent túldramatizálok és nem értek meg elsőre, hogy sokáig fennmaradok és utána sokáig alszom, hogy nem tudok hazudni, de akarok, hogy nyelvtannáci vagyok, hogy történetet akarok írni a sérelmeimről, hogy használom a Facebook-ot, hogy nem rajzolok eleget, hogy nem ismerem eléggé az embereket, hogy nem tudok mindent magolás nélkül megtanulni, hogy nem hagyom magam betörni, hogy híres akarok lenni, de nem igazán hiszek magamban, hogy ilyen jól ismerem magam, mégse tudok semmit se csinálni.
Utálom, hogy sosincs elég pénzem és nincs öltözködési stílusom és nem hiszem el, hogy szép vagyok (ha egyáltalán), hogy a hülye pesti és jagos tinédzserek lesajnálnak és még érdekel is, utálom, hogy nincs egy fiú az életemben, utálom, hogy nem tudok bánni a hangommal, hogy nem tudok németül és franciául, hogy elfelejtek egy-egy számot, hogy szeretek nyavalyogni és hogy szeretem, ha sajnálnak, ha nyavalygok. (még jó, hogy ilyesmi nem szokott előfordulni)
Utálom, hogy nem tudom betartani az ígéreteimet, hogy nem tudok főzni, hogy nem bízom meg mindenkiben, akiben kéne, hogy legszívesebben pofán vágnám a slashereket (de csak azért utálom, mert nem szabadna), hogy ritkán beszélek istenről, pedig Ő a legjobb fej személy, akit ismerek, és az egyetlen, aki soha nem üvöltözött velem vagy nézett le vagy utasított el (Oh, God, don't let me cry, I love You, I love You, I don't even deserve to live this pathetic life of mine, this thing got so serious), utálom, hogy nem veszek egy szögletes telefont.

Asszem, ennyi bőven elég, remélem, holnap valami pozitív lesz.