ó, lá lá

Néhány napja az alábbi sorokat vetettem a Wordbe a Párizs, Texas nevezetű helyre kis kávézóban:

Oké, van ez a kihívás, legyél kész időre, tudjuk. Rendben, kértél egy nap haladékot, nagyon fáradt vagy, a fogadat húzták, az idegösszeomlás szélén állsz, kedvesek vagyunk, megértjük. Huszonnégy órát adunk, az alatt fejezd be, teljesíthető kikötés, és különben is, te kértél ennyit, nem?
Hmm, már fél tizenkettő van, mondod te, el kéne küldeni a cuccot. Oké, küldjük.
HOGY MI? Nincs internet?! Na, nem, mintha nem fordult volna még elő a hálózat dicső történetében, de miért pont most?! F5, F5, F5 – semmi. A francba, most mi jön?
Miután lecsekkoltad a hálózatot… Fura, hálózat van, internet van, oldalbetöltés nincs. Mi van itt???
Néhány elkeseredett F5 után… Rohadt életbe, most mehetsz fogyasztani valami kávézóba. Hogy már rég fürödtél, mert arra se volt időd a nagy gépelés közepette? Nosza, usgyi, gyorsan, mégse mehetsz ki ősemberként a puccos Ráday utcába!!
Öt perc múlva… Ilyen gyorsan még sose fürödtél, új rekord, éljen. Valahogy nem fogod most leírni a naplódba, elő kéne rángatnod valami elfogadható ruhát. Hmm, ez a blúz jó lesz, egy farmer… Hol egy zokni? Huhh, ezek a szőrös téli zoknik, sebaj, legalább tiszták. Na, gyerünk, mert elkésünk!
11:47-kor… Hali, van wifitek? Van, igen, de elég gyenge. Affrancba, gondolod, de nem tudsz mit csinálni, gyorsan lecsapsz egy asztalra, gép bekapcs, éés…
És most, 0:26-kor, egy pohár forró csoki elfogyasztása és néhány köröm szétcincálása után még mindig itt ülök, várva, hogy csoda történjen, és betöltsön végre az a nyomorult. Már 0:27 van, és még csatolnom is kell azt a .rar fájlt, a yahoo! meg már tíz perce töltöget, már 0:28 van, de még sehol sincs a status bar. Istenem, ha emiatt veszít a csapatom pontot, felnégyelem a rendszergazdát, és ha már úgyis benne vagyok, végrehajtok magamon egy harakirit. A rohadt életbe, 0:29 van (úgy tűnik, idegesen nem tudok gépelni), és semmi-de-semmi. Néhány másodperc híján egy fél órát (hupsz, már meg is van) késtem, ezt nem hiszem el. A status bar csúszik, mint egy köszvényes csiga december közepén, és még szerencse, hogy közel vagyok a koleszhoz, mert egyre vissza kell érnem. Az ablak mellett ülök, csodás rálátás nyílik két vélhetőleg részeg csajra, akik itt parádéznak, mert nekik persze semmi gondjuk a világon.
0:31: Ez az, megint elment az internet. A gyereknek kél káromkodni kedve… Asszem, inkább hagyom az egészet a francba, most már úgyis mindegy. A rohadt életbe, még rá kell jönnöm, mire volt jó ez az egész.
0:32: viszlát. kinyírattatás. apokalipszis. ishtar guthy. pápá, elmegyek a világűrbe kicsempézni a holdat. supermannel álmodtam, szeretett, de más volt a csaja. remélem, megtudom, mi lesz a vége. össze kell jönnöm vele, hogy megjavítsa a rohadt internetet. dehogy készültem ki.

 Szóval. Ez volt a tudósítás része. Sajnos még nincs vége a történetnek, ugyanis mint kiderült, a portás bácsi nem volt hajlandó tudomásul venni a házirend ama pontját, miszerint egykor zárják a kapukat. Amikor odaértem a kolesz elé (maximum 0:35 lehetett), döbbenten láttam, hogy minden sötét, minden zárva. Itt jön a vidám rész, ugyanis nem tudtam senkit felhívni tizenöt kilométeres körzetben, mint jó barátomat, Ákost. Így történt, hogy két vidám ifjú lakásán töltöttem az éjszakát, a harmadik vidám ifjú szobájában (a pótágyon. nem az ágyában. a pótágyon.). Jesz oké.

Tanulság: ne bízz a portás bácsikban. Kettes számú tanulság: mindig legyen kéznél valaki, aki nem fog megharagudni rád, ha éjjel egykor (vagy valami más őrült időpontban) törsz rá teljesen kétségbeesve, mint egy őrült szappanopera-hősnő.
Hozzáteszem: a puccos Ráday utca környékén hemzsegnek a csövesek. Számítógép volt nálam. Meg se fordult a fejemben, hogy vagány leszek.