nem

Most valami elmélkedés kéne, de a tény, hogy rosszban sántikálok, elrontja a hangulatot. De azért megkérdezem magamtól: miért van az, hogy amíg én nyitott vagyok és őszinte, addig másokban nincs annyi becsület, hogy megmondják, mi bajuk? Ez nyilván pszichológia, amihez nem értek annyira, mint amennyire szeretnék, de tény, hogy míg az, akinek hazudnak, szenved, míg az, aki hazudik, görény. És ebből lesznek Mr. Hozzáértő fájdalmas, be nem hegedő sebei, blabla. Az igazság az, hogy nem is értem, mit keresek én itt, amikor van jobb dolgom is, mint gondolkozni, de sajnos sosem tudtam hazudni. Még akkor se, ha ez hihetetlenül erőltetettnek és hiteltelennek hangzik, sőt, nem is következetes, mert tudni tudok, csak igyekszem elkerülni. Mások talán a konfliktustól félnek, de én sem súrlódom eleget, mert hagyom, hogy kiszipolyozzon egy ember, akit nem tudok megérteni. Még szerencse, hogy senki sem tudja, hogy ki az.
Nemrég majdnem veszekedésbe keveredtem a néon olvasóival. Aztán eszembe jutott, hogy egy: nem szabad, ha jót akarok magamnak, kettő: nem érdemes leereszkedni a hülyék szintjére, mert megvernek a rutinjukkal. És ez így is van, mert máris túl fáj az egész. Pedig nem akartam hagyni, hogy a kis agymosott gyermekek telepötyögjék a fejemet. Meg a szerkesztők, jajj.
Szeretnék egy kisállatot. Egy kis patkányt. Olyan kedvesek, semmi bajom nincs velük. A dailysqueen nézegettem kölyökpatkányokról képeket, hallatlanul aranyosak.
Ma összefutottam NikiMmel az aluljáróban. Annyira sietett, hogy nem vett észre. De talán csak azért, mert láthatatlan vagyok.
Na tessék, mégis elmélkedtem.
Túl sok a nyavalygás címke. Kéne valami szép, de valahol mindegy is, mi történik. Egyik fülön be, a másikon ki.

Utálom a rózsaszín Converse-t.