Preliator I.

Na, ez itt az első iromány, amit megosztok a nagyvilággal. Mit is mondjak? Majd úgyis mindenki rájön, mi ez, valószínűleg úgyis csak azok a kevesek tévednek ide, akik tudják, miről van szó :D

Rémület. Vakság. Sikolyok.

Lebegés.

Fáj, fáj, fáj.

Nem, nem, nem.

Szárnyak csattogása. Düh.

Vad szél.

Tériszony.

Soha többé, soha többé.

Imogen, ha rossz leszel, eljön érted egy sárkány, és elvisz magával, soha nem jöhetsz vissza.
Imogen, viselkedj rendesen.
Imogen, nem akarhatod, hogy atyádnak szégyenkeznie kelljen miattad.
Imogen, nem mehetsz ki a kertbe.
Imogen, fogadj szót.

Meg akarok halni.


Amikor a lány kinyitotta a szemét, azt hitte, hogy meghalt, és most arra vár, hogy beengedjék a mennybe -vagy letaszítsák a pokolba.
Ugyanis semmit nem látott. Azt érzékelte, hogy fekszik, és azt is, hogy valószínűleg ágyon. Hallotta a lélegzését, tehát csak a látás hibázott.
És ha mégsem halt meg, de eltemették? Ez a lehetőség annyira megrémítette, hogy a keze szinte hamarabb lendült előre, semhogy ezt végiggondolta volna. De nem ütközött neki semminek.
Tehát nincs koporsóban.

Égiháború. Jeges hideg.
Karmok.
Karmok.

Felült. Az emlékezés úgy tört rá, mint az ájulás, fájón és hirtelen. Sőt, még a feje is megfájdult, jeléül annak, hogy már régóta nem evett.

Az a nap úgy kezdődött, mint a többi...

Az anyja már megint őrjöngött. Szinte mindennapos volt már, az udvaroncok rebesgették, hogy talán megháborodott, az orvosok pedig gyanúsan hamar cserélődtek le akkoriban.
Mindettől leginkább a királyné legszűkebb környezete szenvedett, beleértve az egyetlen lányát. Imelda úrnő gyűlölte őt, és ezt nem is rejtette véka alá. Féltékeny volt a saját lányára, aki fiatal volt és szép, és talán a király is jobban szerette már.
Most valami apróság dühítette fel. Elkezdte az etikett feszegetésével, folytatta a régi jóslatokkal, s a végén már-már nekiugrott a lányának.
Aki ijedten és dühösen elrohant; először a szobájába akart menekülni, de aztán meggondolta magát.
Soha nem engedték le a palotakertbe, mindig találtak kifogást, amikor kikéredzkedett. Akkor úgy érezte, nem bírja tovább a folyosó fülledt levegőjét. Persze a gyerekes sértődöttség is munkált benne, s a vágy, hogy egyszer hadd lehessen ő is engedetlen.
Egy hátsó kijáratot keresett, olyat, amit csak kívülről őriznek. Tudta, hogy talál, s ha mégsem, kész volt kiugrani az ablakon.
Útközben nekiment egy szolgának, és a ténytől, hogy hozzáért egy férfihoz, megijedt. Nem törődhetett az ilyesmivel, hisz sietett, mégis megjegyezte furcsa, mélylila szemét, zavaró pillantását, meg azt, hogy nem kért bocsánatot.
A kisajtó szinte elbújt a falban, neki mégis kapunak tűnt: kapu a szabadságba. Kilökte -és mellbevágta a szél. Eddig csak látta, mit művel, erre valóságos égiháborúval kellett szembeszállnia. De nem érdekelte, csak szaladt előre. Egy része még élvezte is az új élményt, hogy az eső csapkodja meztelen karját, végigfolyik a arcán.
Aztán egyszer csak belecsavarták egy vastag köpenybe, és mielőtt még hátrafordulhatott volna, valami fellódította a levegőbe...

Mikor megszületett, egy boszorkány megjövendölte, hogy amint kilép a szabad levegőre, elhagyja a palotát, és talán soha nem tér vissza. A jóslat egész életét beárnyékolta, hiszen bár divatos volt a hófehér bőrszín és az ablakon kihajolva is lehetett friss levegőt szívni, a parkban való bolyongást semmi sem helyettesíthette. Hiába esküdözött a bátyja, hogy vigyáz rá, akármi történjen, még a királyné sem kívánt kockáztatni. Így a lánynak még a gondolatot is ki kellett vernie a fejéből, és mivel akkoriban a magafajta neve hallgass, és ne gondolkozz volt, engedelmeskedett.

De mikor sikerült megakadályozni egy jóslat beteljesülését...?

Íme a prológus! :)